Tegnap erdőn jártam,
gombákat kerestem,
az avart vizsgáltam,
s bokrok alá lestem,
hátha lenne gomba,
aki nem goromba,
s szívesen eljönne
szerény otthonomba.

Eljönne ebédnek,
megtisztelve engem,
másnap megfőzhetném,
s véré válna bennem.
Hát nem volt egyszerű,
a gombák elbújtak,
s nem köszöntek reám,
hanem csak lapultak.

Idén, mintha nem is
kelnének életre,
senki nem lel rájuk,
mert bujkálnak egyre!
Hát én keresgéltem,
sűrűn köszöngettem,
látatlan gombának,
kalapot emeltem.

Gondoltam majd ő is,
mutatja kalapját,
etikett szabja majd,
a barátság alapján.
Mert nagyon akartam
én gombára lelni,
de egyik sem akart
velem útra kelni.

Hát mégsem lesz gomba
ebédre, csak lencse?
Nem szegődik mellém
véletlen szerencse?
Beszéltem hozzájuk,
szánjanak meg végre,
jöjjenek el hozzám,
pont holnap ebédre.

S lám a gombáknak is
van megeső szívük,
ami pont olyan jó,
amilyen az ízük.
Ott, az avar között
egy kalapot láttam,
integetett nekem:
– Jöjj, s szedjél le bátran!

Hej, de megőrültem,
csoda szép gomba volt,
így becses személyem,
előtte meghajolt.
– Ne árválkodj már itt,
gomba fejedelem,
elviszlek magammal,
nosza, gyere velem!

Ne legyél egyedül,
ne legyél magányos,
ne ragaszkodj nagyon,
az erdő talajához!
Itt van a kosaram,
legyél útitársam,
segíts, pár testvéred,
könnyebben meglássam!

Hát meg is találtuk,
két növendék társát,
na ez enyhítette
szép gombám magányát.
Hárman jól elvoltak,
amíg hazatértem,
hálás lett a szívem,
s ezért elmeséltem.

Nem lesz már magányos
többé a vargánya,
várja melegedni
kis fazekam ágya,
s két másik társával
majd belém költözik,
boldog társra talál,
s embernek öltözik!