Öreg kert mélyén láttam őt
Tikkasztó nyár fülledt delén.
A vén kert mindig naptalan,
S ő csöndesen csak várt szegény.

Várta az istent, a napot,
Felé fordulni úgy akart,
De hasztalan. Magányosan
És mindig naptalan maradt.

Így néztem őt testvér gyanánt
Fájdalmasan, vén kert előtt,
Vén kert előtt fájdalmasan,
Magányosan úgy néztem őt.