Kiállt a kisfiú a kapuba. Alkonyodott éppen. Vissza-visszasütött a nap. S mintha minden sugara szálával egy-egy kolompot, csengettyűt huzintott-rázintott volna meg.

Kiállt a kisfiú a kapuba. Alkonyodott éppen. Vissza-visszasütött a nap. S mintha minden sugara szálával egy-egy kolompot, csengettyűt huzintott-rázintott volna meg.

Kipp-kopp. Kilimp-kolomp.
Jött a csorda.
Legelöl a tehenek
vezették a menetet.
Tele tőggyel, tele hassal
jődögéltek, jöttek lassan.

Leakasztotta válláról ostorát, és csördített egy hatalmasat a kisfiú: Hijja, híj!

Méltósággal ringatózva
billeget a bivalycsorda!
Szarvuk közt a nyugvó napot
ringatták a vén bivalyok.
Bivalytinók szarva között
a kelő hold kiütközött.

– Hijja, hijja, hí-te, hí! – pattogtatta ostorát a kisfiú. És elhaladtak a bivalyok is előtte. De az egyik, az öreg Rigó, nagyokat szusszanva befordult a kisfiú mellett a kiskapun.

És leghátul aprózgatva
jődögélt a kecskecsorda.
Szakállukban a vén kecskék
hozták már az öreg estét.
Kutyástól és tarisznyástól
jött végül a csordapásztor.

Csördített a pásztor is egy nagyot, és barátságosan kezet rázott a kisfiúval.

Rigó bivaly már bent állt a jászol előtt. És kihallatszott, amint a tej csalogatón surrogott a sajtárba.

Szaladt a kisfiú, s azon melegében behúzott egy jó csuporral a frissen fejt habos tejből.

Bizony így volt ez. Gondolja a kisfiú valahol egy magas ház valahányadik emeletén. Nézi, nézi a havas tetőket. A fehér hó is a finom habos bivalytejet juttatja eszébe. Alig várja, hogy újra nyár legyen. Alkonyat, és jöjjön a csorda. jöjjön a csorda.