Lusta fiú, de nagyon,
Szetyepotya Péter.
Mire szája kinyílik,
jéghideg az étel.

Reggelenként nem lehet
ágyból kivakarni,
ablak alatt neveti
Viktor, Pali, Karcsi.

Iskolában ásítoz,
nagykapu a szája.
„Bárcsak megtörténne egyszer,
hogy ne jönne el a reggel,
hogy ne kelne föl a nap!” –
gondolja magába.

Gondol egyet a nap is:
„Hallod-e, te lomha!
Legyen ahogy akarod,
holnap ágyban maradok!”
– s úgy lett, ahogy mondta.

Azt álmodja Peti: másnap
ül a vetett ágyban.
Jaj, mi történt?
Szörnyű fagy van,
nem véd már a vattapaplan,
fogvacogava talpra pattan:
„Jaj, lefagy a lábam!”

Fut a tűzhöz: „égj, te láng!” –
így könyörög néki.
De a tűz is elaludt,
majd bolond lesz égni.

„Elment apa, anya rég,
kiflim se találom!
Elaludt a péklegény
a sütőlapáton.

Alszanak a tehenek,
nincs ma friss tejecske.
Szakállába mosolyog,
álmodik a kecske.

A platánfa lefeküdt,
hát ez már gyalázat!
Szemre húzva fedelük
hortyognak a házak.”

Szalad Peti egy szál ingben
megkeresni Karcsit:
alszik villany, alszik járda,
alszik felhő, kismadárka,
alszik autó meg a busz,
alszik postás, kalauz,
alszik ág, és alszik ég,
alszik, alszik, al…szik.

Feketénél feketébb
– fekete az éjjel.
„Hát te alszol a padon,
Szetyepotya Péter?”

Nincs most másnap, Petike,
és a nap se fekete,
füled fogja tanító,
vállad fogja Karcsi.
„Rángathatjuk ide-oda,
alszik ez a Szetyepotya,
Szetyepotyát nem lehet
padból kivakarni!”

No de végül nehezen
talpra rázzák, így ni!
Fogadkozik Szetyepotya
„Nem alszom el soha-soha,
jaj, de jó, hogy süt a nap,
jaj, de jó a kifli!”