Fekete István: Nádas

Aludtál-e már nádtető alatt,
láttad-e ott, hogy kel fel a nap?
Hallgattad-e a szélben hogy susog a nád,
ha megérinti a virradat?

Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit.
Se nádirigót, se kócsagot,
se a vadrécék kéktükrű szárnyát,
se vizekben rengő csillagot?

Raktál-e tüzet tavalyi nádból?
Füstje simogatta arcodat,
ha felkel a hold, és a lidércfény
táncol a tündöklő ég alatt?

Láttál-e ezer szárcsafiókát,
úszó fészket a nagy vizeken?
S hallgattad-e ködös hajnalokon,
a vándormadár hogy mit üzen?

És nádi széna volt-e párnád,
millió béka a muzsikád,
imbolygó bagoly régi barátod,
nyársonsült keszeg a vacsorád?

Fürödtél-e már csendben és fényben,
este, ha lobban a néma tűz,
s a nádason átrepül az álom,
és rádsóhajt lágyan a puha fűz?

Álmod ha őrzi millió nádszál,
és tartja feletted az eget,
neked adja a csillagos békét,
és megsimogatja szívedet.