A játék.
Az szögletes.
Dögletesen ötletes.
Le soha sem tehetem,
éjt-nappal tekergetem,
kikockázza a teret,
jégkockákkal megetet.
Kék és zöld, fehér, pirosló,
narancssárga, sötétbordó,
a színek hol elvegyülnek,
hol pedig elkülönülnek,
tőlük az agyam befülled,
szemem is néha kidülled.
Jár kezemben, mint motolla,
surrog, mint madarak tolla,
vécén üljek vagy szobámban,
villamoson, iskolában,
esküvőn vagy temetőben,
bárki meghalhat felőlem,
hiszen amíg ki nem raktam,
berogyhat a föld alattam,
lerogyhat az ég felettem,
s ha kiraktam, újrakezdem.
Játszom, nézem az időmet,
majmot csinálok belőled,
tégedet is szétkeverlek,
összeraklak új embernek.
Húsz másodperc alatt végzek,
megbütykölöm az egészet,
s ha a világ körbeforgott,
döntöm a világrekordot.
Kockázok becsukott szemmel,
végessel és végtelennel,
a sötétség hogyha elnyel,
mindent érzek ujjbegyemmel.
Nem ér engem soha bánat,
hangja után a kockámat
felismerem, még ha százat
tekergetnek is, vagy ezret…
Nincs olyan, hogy rajtavesszek.
Éjjel néha minden alszik,
csak én nem,
fekete kockával játszom
keményen.