Donászy Magda: Télapó az erdőben

Napok óta, hetek óta
esik a hó szüntelen.
Ott hintázik a kopár fán
zöld fenyőfa levelen.

Vastag tölgyfa kérge körül
kemény páncélt von a jég.
Dideregve nyalogatják
szomjas szájú őzikék.

Tapsifüles mindhiába
szimatol a hó felett,
nem találja sehol sem az
édes répagyökeret.

Ugri mókus kedve illan,
üres gyomra korogó,
odújában fogytán van a
tökmag, dió, mogyoró.

És a madár? A vadgalamb,
a vörösbegy, kis rigó?
A végtelen Hóországban
nekik sem jut semmi jó.

Csak a cinke vigasztalja
csüggedező társait,
a magasból messze kémlel,
mintha várna valakit.

Tavaly télen majd megfagyott,
betakarta már a hó,
alélt szíve alig dobbant…
úgy talált rá Télapó.

Gémberedett tolla közé
lehelte a meleget,
adott neki faggyút, diót,
olajbogyószemeket.

Megígérte, ezután is
minden évben erre jár,
tán a kedves Télapókát
várja most a kis madár?

Hulló hóban, szélviharban
ott ül a fa tetején,
kicsi szívét dobogtatja
örömváró jóremény.