Ki ismeri az asztalt?
Ki ismeri a széket?
Ki ismeri az ágyat?
S a falon függő képet?

Az asztal áll egész nap,
és körötte a székek.
A kép az festett vászon.
S a tükör mutat téged.

De éjszaka, ha csend van,
s a rendre nem ügyelnek,
földre hasal az asztal,
a székek táncra kelnek,

a tükör olyan arcot
mutat, amilyen nincsen,
s bődül az oroszlánfej
a sárgaréz kilincsen.

A párna közben gágog,
a gyapjúkendő béget,
s kitár a kép előtted
varázslatos vidéket.

A kőfal kettéválik.
Hogyan? Ez az ő titka!
s az ágy elbaktat véled
gyönyörű álmaidba,

hol az erdőn rigó rikkant,
és tündér lejt a réten,
s szürcsölsz a mézfolyóból
a tortahegy tövében…

Ám hajnalt üt az óra,
és hazahív a tik-tak!
S a derengő szobába
az ágyad visszabaktat.

Felülsz és körülnézel.
A tárgyak visszanéznek.
De ajkad szélin ül még
egy ottfelejtett cseppje
az édes álom-méznek.